Gróf Apponyi Albert (1846–1933) a 19. század utolsó harmadának és a 20. század első három évtizedének egyik jelentős közéleti személyisége volt Magyarországon. Az aulikus főnemesi családból származó gazdag nagybirtokos hét évtizedig az országgyűlés tagja, politikus, államférfi, majd diplomata, két alkalommal, 1906-tól 1910-ig és 1918-ban vallás- és közoktatásügyi miniszter. Oktatáspolitikai koncepcióját erősen befolyásolták konzervatív politikai nézetei. Az oktatásügy minden ágában hangsúlyozta a magyar nemzeti irány, az egységes magyar állameszme érvényre juttatását. Nevét a magyar nevelés történetében első minisztersége idejéből több törvény megörökíti. A legfontosabbak: az állami, továbbá a községi és felekezeti népiskolák jogviszonyairól, tanítóik fizetéséről és annak államsegély formájában nyújtott kiegészítéséről, valamint az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről szóló törvények.
A nemzetközi jogban jártas, öt nyelven kiválóan szónokló diplomata nemzetközi tanácskozások résztvevőjeként is törekedett Magyarország közjogi helyzetét és nemzeti aspirációit népszerűsíteni. Számos hazai szervezet tiszteletbeli, a Magyar Tudományos Akadémia 1887-ben rendes tagjává, a Magyar Külügyi Társaság, a Szent István Akadémia elnökévé választotta. Több egyetem (a pécsi, a kolozsvári, a budapesti) ajándékozta meg tiszteletbeli doktori címmel.
Egyéniségét, munkásságát az idők folyamán számosan méltatták. Kiemelték, hogy nemcsak születése folytán, de szellemi habitusa révén is arisztokrata volt. A politikai élet nem egy útvesztőjéből tudatos, megfontolt világnézete segítségével sikerült kiutat találnia. Mély vallásossága nemcsak világszemléletét határozta meg, hanem erkölcsi magatartását is. Küzdött a közélet tisztaságáért, példát nyújtott emberségből, hazaszeretetből, becsületérzésből. Cselekedeteiben, beszédeiben a humanizmust, az egyetemes emberi értékeket képviselte. Mindebből az is következett, hogy a gazdasági kérdéseknek is elsősorban a szociális oldala érdekelte. Páratlan retorikájú, zengő hangon mondott beszédeit jogi szabatosság, magas fokú eszmeiség, a gondolkodás fegyelmezettsége, kitűnő formaérzék jellemezte. Elgondolásai mély nyomokat hagytak a magyar iskolázás történetében. Tulajdonságai, magasba törő eszményei és elvei alapján egyik méltatója „gótikus jellegű államférfinak” nevezte.
Miniszteri tevékenységének egyik központi gondolata a magyar kultúrának, a közoktatás egészének nemzeti irányba való fejlesztése volt. Programjának vezérfonala ezért is képviseli azt a célt, hogy minél nagyobb mértékben érvényesüljön az állam joga a közoktatásban, ily módon is biztosítva a magyar állami egységet. Kifejti, hogy az egységes politikai nemzet csak egységes állami szervezettel létezhet, de ennek keretén belül mindenki jogosult a maga egyéni szabadságának, „faji egyéniségének” kifejtésére. Nem áll tehát szándékában a nem magyar ajkú polgártársakat „megbénítani faji egyéniségükben”, de – szavai szerint – elvárható tőlük, hogy ragaszkodjanak az állam törvényeihez.
Apponyi szavaiból kicsendül a nemzeti eszmével párhuzamosan az európai kultúra iránti tisztelet és az a szándék, hogy értékei beépüljenek a hazai iskolák műveltségi anyagába. 1906. április 8-án a képviselőházban elhangzott beszédében például utal arra, hogy megértést kell tanúsítani az európai eszmeáramlatok iránt, és hogy a magyar állami politikának, ezen belül a közoktatás-politikának az is feladata, hogy kapocsként szolgáljon a Nyugat- és Kelet-Európa között, közvetítse keletre a nyugat civilizációját. Később is úgy nyilatkozik egy helyen, hogy a középiskolai tantervekben helyet kell kapniuk a kontinens kultúreszméinek.
Konzervativizmusa színeződött a Montalembert (és az Eötvös József) megfogalmazta szabadelvűséggel, mellőzve azonban az ezen eszmékre jellemző vallás iránti viszonylagos közönyt. Nem hiányoznak politikai megnyilvánulásaiban azok sem, amelyekben szót emel a felekezeti elfogultsággal szemben. Pályája első évtizedében a liberalizmus hívének is vallotta magát, így például 1884. január 24-i képviselőházi beszédében hangsúlyozta a vallás- és lelkiismereti szabadság jelentőségét.
Az első jogszabály tárgyalása a másodikkal együtt 1907 tavaszán kezdődött el. A több ülésre kiterjedő vita nyomán az első törvényjavaslat több kitétele kimaradt a végleges szövegből. Nem járult hozzá viszont a miniszter a néhány képviselő által javasolt olyan módosításokhoz, mint például, hogy a törvényjavaslatban felsorolt fegyelmi hatóságokat a tanítói kamarák váltsák föl. Különösen nagy vitát váltott ki a nemzetiségi képviselők részéről kifogásolt – majd végül is a többség által elfogadott törvényben mégis szereplő – téma, amely azt írja körül, hogy mi minősül államellenes cselekedetnek.
A véglegesen elfogadott és 26 paragrafusból álló törvény a fizetés szempontjából az állami tanítókat három csoportba osztja 1000–1100–1200 koronás alapfizetéssel, amihez 200–500 korona lakbér- és ötévenként 200 korona korpótlék járul. A fizetések így 30 éves szolgálat után 2400–2500–2600 koronára emelkednek (2. §). A 3–6 tanítós állami iskolák igazgató-tanítói évi 200, a 7–10 tanítósok 3000, az ennél többel rendelkező iskolák igazgatói 400 korona pótlékban részesülnek (8. §). A törvény 14. paragrafusa állapítja meg a – tárgyalások során oly sokat vitatott – fegyelmi vétségeket. Ennek minősül a magyar állam alkotmánya, nemzeti jellege, egysége, különállása, területi épsége, az állam nyelvének törvényben meghatározott alkalmazása, az állam címere, jelvényei, zászlaja ellen irányuló cselekedet elkövetése. (Ide sorolja még a törvény a következőket: közbotrányt okozó erkölcstelen magaviselet, izgatás valamely osztály, nemzetiség vagy felekezet ellen, durva bánásmód a növendékekkel szemben, kötelesség vétkes elmulasztása.) A büntetés lehet dorgálás, pénzbírság, áthelyezés, fizetésemelés megvonása (maximum két évig). A fegyelmi bíráskodást a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya gyakorolja. A további paragrafusok intézkednek a gondnokságról, tagjai számáról, feladatairól. A 23. paragrafus szerint a tanító csak eskü letétele után foglalhatja el állását.
A törvény miniszteri indoklása is hivatkozik előzményként arra, hogy az állami tisztviselők illetményeinek szabályozásáról szóló és arról addig utolsónak rendelkező 1893:IV. tc. 21. paragrafusa kivette a törvény hatálya alól az elemi népiskolai tanítókat, a század eleji Széll-féle, az állami tisztviselők illetményének szabályozását célzó törvényjavaslat nem emelkedett törvényre, így az állami tanítók legmagasabb fizetése eddig 1400 korona volt, de 1906-ban ide mindössze 80 személy, az 1200 koronás fizetési kategóriába 317, a többi tanító (2402) az 1000 koronás kategóriába tartozott. Az új törvény értelmében ezzel szemben 1907. július 1-jétől megváltoztak az arányok (500–600–2750), emelkedett továbbá a korpótlék (100-ról 200 koronára), végül az elérhető legmagasabb fizetés összege is.
A fizetésrendezésen kívül újdonságot jelentett a törvény a jogviszonyok szabályozásában, az önkormányzat elvének érvényesítésében a helyi felügyelet kapcsán, valamint több szociális vonatkozásban. A miniszter 1907. március 12-i bejelentése szerint a mintegy húszmillióval emelkedett költségvetésen belül a tanítói fizetések rendezésére hatmilliót fordítottak.
A nem állami elemi népiskolák jogállásáról s a községi és felekezeti néptanítók javadalmazásáról szóló törvényjavaslat több hetet igénybe vevő tárgyalása során vita folyt például a következő kérdésekben: joga van-e a miniszternek kifogást emelni a felekezeti hatóságok által foganatosított tanítói kinevezés ellen, ha nem tartja azt összeegyeztethetőnek az állam által megállapított szempontokkal; milyen eljárást kell követni a felekezeti tanító ellen emelt vádak esetén; mi nevezhető a magyar nyelv sikeres tanításának stb. Apponyi nem kevesebbszer, mint huszonötször szólalt fel a vitában, védve a törvényjavaslat szövegezését, és csak néhány esetben módosított azon. Legtöbbször kitartott amellett, hogy a felmerült vitás esetekben – az egyházi főhatóság meghallgatása után – a minisztert illesse a végső döntés joga. Ragaszkodott például az eredeti szövegezéshez az olyan témákban, ahol az iskola nemzeti és hazafias nevelése vagy például a magyar nyelvnek mint tantárgynak a tanítása forgott kockán.
A 38 paragrafusból álló törvény a végleges megfogalmazásban a következő fontosabb kitételeket tartalmazza: A községi és felekezeti tanítói köztisztviselő, akinek járandóságát közigazgatásilag biztosítják (1. §). A rendes tanítók alapfizetése 1000-1200 korona, lakbére 200-600 korona; korpótléka ötévenként 200 koronával emelkedik. A segédtanítók alapfizetése 800 korona (2–3. §). A tanítói állásokat csak tanítói oklevéllel rendelkezőkkel lehet betölteni (9. §). Ha az iskolafenntartó nem képes biztosítani a tanítók fizetését, akkor államsegélyért a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordulhat. A támogatás azonban csak akkor folyósítható, ha a tanítás követelményei megfelelnek a törvényben megállapított feltételeknek (12. §). Mivel az 1893:XXVI. törvénycikkek az államsegély folyósítása feltételeiről megtett intézkedései nem bizonyultak elég hatékonynak, most a törvény a közigazgatási bizottság kötelességévé teszi, hogy megvizsgálja még a kinevezés előtt, rendelkezik-e a tanító képesítéssel, magyar állampolgársággal és tud-e helyesen magyarul beszélni és tanítani (15. §). Az államsegély folyósításának feltételei között szerepel, hogy az iskola tartsa be a tanterv szerint hatévi felosztásban faluhelyen a legalább nyolc-, városokban a kilenchavi szorgalmi időt; a felekezeti hatóság által kiadott – és a miniszter által jóváhagyott – tanterv tárgyai és óraszámai egyezzenek meg az állami tantervekével (16. §), továbbá tanítsanak a hazafias tartalmú olvasókönyvekből és az állami iskolákban is használt taneszközökkel (20. §). Köteles a tanító kifejleszteni és megerősíteni „a gyermekek lelkében a magyar hazához és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a vallásos gondolkodást”.
Egybevág a nemzeti szellemű közoktatást szorgalmazó programmal, hogy messzemenően támogatta miniszteri elődjének, Berzeviczy Albertnak az 1868. évi népoktatási törvény kiegészítését célzó törvényjavaslatát, nem utolsósorban annak magyarosító törekvései okán. A tanítók megbecsülésének adott hangot több tanítóegyesületben tartott felszólalásában, valamint azokban a rendeleteiben, amelyekben körülírta a tanítók fizetéskiegészítésével kapcsolatos eljárásokat.
Rendeletek, állásfoglalások, miniszteri tervek és intézkedések
A
A tanítókat leginkább érintő két említett 1907. évi törvényen kívül is behatóan foglalkozott Apponyi a
A még az 1868: XXXVIII. tc. óta a népoktatás keretébe sorolt tanítóképző intézeteket ki akarta ebből a körből emelni és szervezetüket, működésüket olyan törvény által módosítani, amely létrehozza a népoktatástól különválasztott, kifejezetten csak a tanítóképzőket ellenőrző szakfelügyeletet, egyben a tanítóképző intézeti tanárképzést. Ez utóbbiba, a főiskolai rangú, polgári iskolai tanárképzőbe a középiskolát, majd a tanítóképző intézetet is elvégzettek léphettek volna. Tervei – a tanítóképző intézeti gyakorlóiskolai tanítók képzésének reformjához hasonlóan – minisztersége alatt nem váltak valóra, de évek múlva ezen a koncepción épült ki Szegeden a róla elnevezett Apponyi-kollégium.
Az eddig említetteken kívül a tanítók művelődését szolgálta a szünidei tanfolyamok keretében az elemi és a polgári iskolai tanítóknak szervezett továbbképzés is, amely egyebek közt a kor szociálpedagógiai törekvéseiről is tájékoztatást nyújtott a résztvevőknek.
A polgári iskolai tanárokat képző főiskola gondolatát annyival is inkább melengette Apponyi, mert abból a megállapításból kiindulva, hogy a
Rendeletileg szabályozta Apponyi a magánosok, társulatok, egyesületek részéről a polgári iskolák felállításakor és fenntartása érdekében követendő eljárásokat. Az engedélyezést magánszemélyek számára a rendelet ahhoz köti, hogy az alapítók rendelkezzenek polgári iskolai tanítói oklevéllel, a kiadások fedezésére kellő anyagi erővel, megfelelő helyiséggel, berendezéssel, taneszközökkel.
A
Más alkalmakkor is hibáztatta a középiskolai oktatásban a gyakorlati irány háttérbe szorulását, a szellemi túlterhelést, a testnevelés alacsony óraszámát. Elismerte ugyanakkor a humán műveltség fontosságát már csak azért is, mert annak megszerzésével erősödhetnek az európai kultúrnemzetekhez fűződő szálak. Még második minisztersége idején is hangot adott annak a tervének, hogy Budapesten európai konferenciát kell szervezni a művelt nemzetek egységes középiskolai tantervének kidolgozása céljából.
A középiskolák szervezetének vonatkozásában évtizedeken át napirenden lévő, sokak által hangoztatott – és egyebek közt az 1899. évi tantervi reform egyik indokául is felhozott – kérdésben, az egységes középiskola ügyében Apponyi nem lépett előre. Szinte szó szerint megismételte a századforduló kultuszminiszterének,
Apponyinak a középiskolai tárgyú rendeletei leginkább bizonyos tantervi változásokra terjedtek ki, így például a görög nyelv- és irodalomból tehető érettségi vizsgára vagy a középiskolában (és a felsőbb leányiskolában) folyó énektanításra.
A
Az elődje idején, 1914-ben létrehozott pozsonyi és debreceni egyetem fejlesztésével kapcsolatban viszont olyan rendelet látott második minisztersége alatt napvilágot, amely hozzájárult a budapesti tudományegyetem túlzsúfoltságának csökkentéséhez. Csak a tervezet stádiumáig jutott el az egyetemi tan- és vizsgarendnek, valamint a fegyelmi szabályzatnak az átdolgozása.