Magyar Energetikai Hangterápia

 Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Az én magyarságom

Az én magyarságom
Mindennél keserűbb,
Mindennél igazabb.

 Az én magyarságom
Véres és fekete,
Véres és szomorú.

Az én magyarságom
Büszke felleg-orom,
Büszke, nagy sirató.

 Az én magyarságom:
Nincs ilyen átkozott,
Nincs ilyen igazi.

(1908)

 

Ady Endre: A magyar tanítókhoz (1910)

Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,

Tespedt tavat mely fenékig zavar?

Alázását ki oly bűnösen tűrte,

Lázad hát már az Élet alágyűrtje,

A tanító, a legrababb magyar?

 

Gyújtatott lelkek víg mécsesének,

Ott, hol sötét ül várost és falut

S hol eped fényért cellák milliója,

Magyar sivatag magyar tanítója

Rabok között rabként senyved, aludt.

 

Bús ébredők! a Naphoz az arccal,

Pusztul az ország s az idő repül

S kik hivatottak vezérül a népnek,

Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:

Úri gazságok jobbágy őreül.

 

Ha itt a Szélvész, szívet elébe,

Ha itt az óra, verjen hangosan:

Szélvész-verte, szép nagy szívekre vár itt

Egy sötét ország, melynek páriáit

Nem mentheti más, csak szélvész-roham. 

 

S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,

Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.

Lelkünknek fényét ezer éve orzák,

Kapja meg végtén szegény Magyarország

A szabadító magyar tanítót.

 

Ady Endre: A perc-emberkék után

Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy bennelegyek -
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém -
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.

(1913)

HÁBOROG A SÍR    

Háborog az ezeréves sír,
Hunnia, ez a sóhaj-bánya,
Háborog és bús halottjait
Kihányja.

Millió fehér csont meséli,
Mit tettek a párducos osök,
Hogy itt mennyi kín, bú, mennyi vér
Esozött.

Ebben a szomorú országban
Minden tisztes gondolat: átok
S hulljon véresen, bunös urak,
Reátok.

Vakuljatok meg, ne lássátok
A bosszút és a temetoket,
A Dávid szent parittyáival
Jövoket.

Szolgasereget, udvarnépet,
Gyüjtsetek koncra, úri hitben.
Kit ámíttok, az sincs veletek:
Az Isten.

Az Isten, akihez szegodtök
S a levego: bosszúra válhat.
Sorsotok: epe, vad gyulölet,
Utálat.

Óra ütött, betelt a mérték,
Most kezdjük az új ezer évet:
Grófok, latrok, már tátong a sír
Felétek.

Népszava, 1907 július 7

FÖLDRENGÉS ELŐTT    

Testvéreim, reánk most az Idobol
Vészes csodák, gyönyöru napok hullnak.
Emeljétek föl az arcotokat,
Most, most, mikor a bajok sokasulnak.

Ingnak a házak, menjünk az utcára,
Ott zúg a Sors s táncos vér-jelek intnek.
Amink van, vigyük az utcára ki:
A rongyainkat és a sebeinket.

A rongyainkat és sebeinket,
Bús szemeink évezred-törte fényét,
Kemény öklünket, igazunk, hitünk,
Forró, varas szánk bosszúlihegését.

Karddal, korbáccsal, ónnal, lópatával
Ha jönnek, álljunk, most végre megálljunk.
Nyög, reng a Föld, rosszabbul nem lehet,
Nekünk semmink sincs, hátunkon a házunk.

Reng a Föld és vadul ölet az úr-had.
Rengjen a föld s a dölyfös had ölessen.
És mégis más lesz a magyar világ,
Az utcákon már a Jövendo lebben.

Testvéreim, megmart, szegény szivünket
Rakjuk rá izzadt, büszke homlokunkra,
Vagy bércet szül vagy mély sírt most a Föld:
Földrengés lesz, legyen talpon az utca!

Népszava, 1908 október 4

ITT A NAGY HARC    

Tavasz van és a lázadókat
Imádta mindig az élet, a láz.
Jaj annak a magyar hajónak,
Mely olcsón és mindent elmagyaráz:
Jaj százszor a megbocsátónak.

Engesztelhetlenül úgy fusson
Minden bilincselt, bántott, bús magyar
Hajója, hogy büszkén eljusson
Víg partra, melyet tört szíve javall
Perloinket perlo nagy jusson.

Hiszen ok már úgyis inognak,
Már küldik a kegyes üzenetet,
Nagy harcba fogni úgyse fognak
Ezek a zagyva úri seregek,
Rablói száz elrablott jognak.

Trónjukon már vitázva ülnek
S már nem kacagják goggel a tavaszt.
Persze hogy meg nem szelídülnek,
Werboczi fajától ki várja azt?
Eddig csak zsandárokat küldtek.

De vér serked borük-alatta,
Itt a tavasz, hol panaszkodnak is,
Jön az úri, bosszús >>ebadta<<,
Jön a prédikáció, mely hamis
S jön a mi bosszús vágyunk-adta.

No, végre hát, ok védekeznek,
A hóhérok, akiknek lelke sincs,
Adván módját amaznak s eznek,
Lóg hangosan róluk a vén bilincs:
Ok, félok, legtöbbet vétkeznek.

Tavasz van, ezerszer pusztuljon
Minden alkuvás, minden habozás
És ezerszer egymásra hulljon
Minden régiség és minden szokás:
Most már nincs, hogy ki elol bujjon.

Ez a magyar teljesedettség:
Itt a tavasz és itt a diadal,
Minden hitetlenség betegség.
És magyarul sokszor szent az a dal:
Itt a nagy harc, hát tessék, tessék.

Népszava-melléklet, 1911 május 1

TATJÁNA ÍRT...    

Tünedező alkonyvilágnál
Olvasgatom a levelet...
Tatjána sír, sirat egy titkot,
Egy vágyat, amely elveszett.
Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
Könnye az én szivemre hull...
...És mégis, mégis levelének
Ujjongok mondhatatlanul...

Kis levelét kibontom százszor...
Tatjána sír, gúnytól remeg...
Oh, kinyílott szűz leány-álom,
Mennyivel tartozom neked!...
Tatjána sír... Van még Tatjána,
Rajongó lelkű, hófehér,
Aki szeret félőn, titokban,
Ki szeret - a szerelemért...

Tatjána sír. Siratja titkát,
Egy álmot, amely elveszett,
Egy titkot, melyet most vallott be
S melyet már régen érezek!...
Közel voltam a kárhozathoz,
Mely felé asszony-kéz dobott -
Az ő aggódó lelke volt tán,
Amely a szirten átfogott...

Én nem tudom, rózsás az arca,
Vagy halvány, sápadt, vértelen.
Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
Szivében dal van s szerelem...
Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
Ne sirasd azt a levelet:
Megmentetted az én hitetlen,
Veszendő, bűnös lelkemet!...

1899 augusztus 30