Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Őszinteség

Kép

 

Az őszinteség központja az energiarendszerben leginkább a torokcsakra.

Az információ áramlásáról, vagy nem áramlásáról van szó. Az őszinteség, és párja a hazugság, vagy a torzítás. Többféle stílus van, hogy hogyan nem engedjük az információt szabadon áramolni. Tulajdonképpen ezek az információáramlások bennünk akár így lelki szinten, akár az energia szintjén, úgy történnek meg, hogy vannak gondolataink, melyeket nem mindig engedünk meg, hogy eljussanak a szívünkbe, a gondolatokat nem akarjuk bevallani magunknak, hogy az rólunk szól, nekünk szól, az nekünk egy kritika, mert esetleg fáj. Ilyenkor az információ a fejből nem tud átmenni a nyakon, vagy szűrve, csak egy része megy át, és jut el a szívbe, mert fájdalommal járna az elfogadása.

A másik igen jellemző információáramlás, mikor a szívünkből egy érzést nem akarunk észrevenni, nem hagyjuk, hogy annak az információja, egy érzés – pozitív, vagy negatív - eljusson a figyelmünkig, hogy felfedezzük, bennünk van egy ilyen érzelem. Ez lehet egy pozitív érzés is, hogy valakit nagyon szeretünk, valakire nagyon vágyunk, de ez fájdalommal járna, ha ezt bevallanánk magunknak, belátnánk. Itt a belátás a kulcsszó. De lehet egy negatív érzés is, hogy nem akarjuk elfogadni, azt hogy mi olyanokat érzünk, például, valakire haragszunk, utáljuk, vagy legszívesebben megölnénk, ezt érezzük. Akkor még ez nem gondolat, és nem merjük vállalni, hogy bennünk ilyen negatív érzelmek is vannak.

Ezzel a két információáramlással érzelmek, gondolatok, képek alakulnak önmagunkról. Nem merünk tisztán látni. Ennek van egy mértéke, az őszinteség foka, vagy szintje. Vannak olyan információk, tudattartalmak, mint önismeretnek, a saját dolgainkról alkotott képek felismerése, de vannak olyanok, amit annyira nem akarunk észrevenni, felismerni, hogy nem is látjuk, hogy létezik. Valószínűleg azt valamikor már láttuk. Lehet abból kiindulni, hogy egy ilyen alapgondolkodás az, hogy vannak dolgok, amikről tudunk, már megtudtuk, van olyan, amit még nem tudtunk meg, és a kettő között van az, amit már tudtunk, de el akartuk felejteni, nem akartuk látni, az, amit elnyomunk a tudatalattiba. Ettől fejlettebb gondolkodás,  tágabb látókör, melynél azzal indítok, hogy mindenről tudok, valószínűleg már mindent láttam magamban, de ebből a mindenből nagyon kevés, amit bevallok magamnak. Ez a hozzáállás nagyon hasznos lehet az önismeretben, nem hagy kibújási lehetőséget, erről nem is tudtam, még ráér megtudni ezt a dolgot, hanem mindent nagyon kritikusan fogunk innentől kezelni, hiszen nekem kellene tudnom mindent önmagamról, és ehhez képest ma nagyon kevéssé ismerem magamat. Ez hozza meg, hogy azok a dolgok, amiket most úgy érzek, úgy tapasztalok, hogy egyáltalán nem tudok magamról, azon a területen vannak, amit egyáltalán nem is akartam megismerni, vagy annyira megijedtem tőle, hogy jól visszanyomtam a tudatalattimba, hogy ne is emlékezzek rá.

Előfordul emberekkel, megtörténik ilyen, hogy gyerekkoruk nagyobb szakaszára nem emlékeznek, akár a születéstől valamennyi szakaszig, van olyan is, aki 7-8 éves koráig. Előfordul, hogy közben 5-8-ig, kisebb szakaszra nem emlékszik. Ezeknél az van a hátterében, hogy ott egy olyan trauma, vagy traumák sokasága, feldolgozhatatlan, elfogadhatatlan események történtek, amire nem kellemes emlékeznie. Annyira nem akarja tapasztalni annak az érzését, tehát, nem tud elég őszinte lenni magához, nem engedi át az információt, az érzéseket a felismeréshez, vagy az, amit akkor látott, amilyennek látta az életét, nem akarja megélni a szívében, nem hagyja ezt az információáramlást, és teljesen kiiktatja a napi emlékezésből ezeket az eseményeket, eseménysort, vagy azt az időszakot.

Vannak olyan események- ebből, azért jóval több van -, aminél emlékszünk rá, nem csak emlékek, hanem önmagunkról olyan tulajdonságok, amiket látunk, és úgy gondoljuk, hogy egy kicsit látjuk, egy kicsit érezzük azt a dolgot, esetleg fel is fogjuk, hogy ismergetjük azt a dolgot, de nem ismerjük 100%-osan, nem érezzük teljesen. Ehhez képest van egy olyan változat, aminél pedig úgy éli meg az ember, mintha ismerné azt a dolgot teljesen, de ahogy belemélyed, kicsi figyelmet szán rá, akkor kiderül, hogy még vannak újabb információk. Van olyan, aminél látjuk, úgy gondoljuk, nem ismerjük fel teljesen azt a tudattartalmat, és van olyan, amelyiknél ezt nem látjuk be, hogy nem ismerjük. Azzal áltatjuk magunkat, hogy ezt ismerjük, tisztában vagyok ezzel. Ennek az a veszélye, hogy hosszú időn keresztül, emiatt a hamis tudás miatt, hogy azt hiszem, hogy azt már teljesen ismerem, nem is foglalkozom azzal a témával, így problémák nőhetnek belőle. A problémáknak az a háttere, hogy önmagamba valamit meg kellene ismerni, valamit el kellene fogadni, mind a két lelki tettet végre kéne hajtani, és hogyha ezt nem teszem meg időben, akkor az a probléma, az a belső tudattartalom elkezd problémát szülni. Kívül a világból kapok visszatükrözést, amin keresztül megtapasztalom azt, amit magamban kellene megtapasztalni. Ha valaki belül nem ismeri fel a saját egoizmusát, akkor ez szülheti azt, hogy kívül találkozik egoista emberekkel, vagy akár csak eggyel, aki nagyon egoista, és számára szemet szúr, nagyon rosszul esik, nagyon elviselhetetlen, nem akarja látni azt az illetőt. Ebből már lehet arra következtetni, ha én nem vagyok hajlandó, képes látni, vagy elfogadni egy egoista embert – ez két különböző dolog, mert van, akit már birok látni, csak még elfogadni nem tudom, erre azt mondják, lehet vele együtt élni, vagy együtt dolgozni ilyen munkatárssal, csak nem kellemes. A másik, ha látni, elfogadni sem bírom, akkor ne is legyen 20 m-es körzetemben. Még energia szintjén se tapasztaljam a jelenlétét, akkor ott még nagyobb tagadása van annak a minőségnek. Ilyen helyzeteknél nagyon könnyű dolgunk van, mert az élet visszatükrözi azt, amit önmagunkban kellene elfogadni, észrevenni.

Már csak az a kérdés, bennem is tényleg bennem van ez az egoizmus, amit itt nem akarok látni, elfogadni a másikban? Hol van ez bennem? Tényleg ilyen vagyok? Ha ezt észreveszem, akkor jöhet a neheze, hogy elfogadjam a saját egómat, annak az erőteljes tükrözését. Az egó él, és élni akar.

És vannak a tudattartalmak, aminek tényleg a teljes megéléséhez, feloldásához eljutottunk. Ennek tapasztalatok szerint az a jellemzője, onnan lehet megismerni, vagy felismerni azt, hogy mikor jutunk egy tudattartalom teljes felismeréséhez, hogy amikor teljesen megismertem, és elfogadtam azt a dolgot, teljesen magamévá tettem, akkor jön egy olyan felismerés azután, hogy látom, hogy ez tényleg én vagyok, ez rólam szól, de nagyszerű, hogy én vagyok, tehát az elfogadással megjön egy kellemes érzet is. Jön egy következő lépésben  - ez már magától jön, ezt már nem kell csinálni - egy olyan, hogy ez nem is én vagyok. Ez tőlem független dolog. Ezután már figyelni is nehéz rá, érdektelenné válik az a téma, az a minőség, bármi. Elfogadom, lehet azt mondani, hogy közömbös, nem jelent semmiféle kihívást. Nem is zavar, nem is vonzódom hozzá, igazából olyan üres. Amikor ezt érezzük, ezeken a pontokon átmegyünk, fontos az, hogy felismeri a belsőm, hogy ez nem is én vagyok, én valaki más vagyok, és ez csak egy tulajdonság, amivel eddig azonosítottam magam. Akkor ez, annak a tulajdonságnak a végső megismerése, a tulajdonság és az én köztem lévő kapcsolat végső megismerése, hiszen egyik tulajdonság sem azonos velem, én mindegyiket használom. Ha én a lélek vagyok, és használom ezeket mint burkokat, akkor ezekből áll össze a személyiség. Így tudom a megismerés és elfogadás útján a személyiséget a legharmonikusabban  levetkőzni, helyére tenni. Nincs benne erőlködés, nincs benne taszítás, kivetés, nem kell elhajítani, ellökni magamtól a személyiséget, hanem egyszerűen elfogadom, és az elfogadás közben felismerem, hogy ez nem én vagyok. Ha ezt a folyamatot ismerem, és egy párszor megtapasztaltam, akkor egy kicsit nehezebb lesz utána, mert legközelebb már arra számítok, hogy hát ez nem is én vagyok. Már ezzel próbálná kezdeni az egó, hogy így átlépi pont azokat a számára nehéz lépéseket, mint a megismerés, pláne a befogadás, elfogadás. Úgyis fogjuk tapasztalni, hogy attól, hogy kijelentem, hogy ez nem én vagyok, attól az nem múlik el. Szerencsére az élet végigtükrözi azokat a tanításokat, amiket önmagamról meg kell tanulni, amiket át kell élni. Nincs kibúvási lehetőség. Annyi lehetőségünk van, hogy az őszinteségünket korlátozzuk, azt lezárjuk esetleg, vagy visszább vesszük. Ebben az esetben történhet meg az, hogy az életnek a tükrözése, a visszajelzései nem jutnak el hozzánk. Eljutnak, csak igazából nem fogjuk fel. Olyan, mint mikor süt a nap, és felveszel egy napszemüveget. Hiába van fény, akkor se látod. Az őszinteség teljes megvonása, mint minden energiaközpont teljes bezárulása, halállal járna. Nincs olyan ember, aki abszolút hazug, és még él. Mindenkiben van az őszinteségnek és a hazugságnak bizonyos keveréke, bizonyos aránya. Az egyik végleten ez van, az abszolút hazugság, és őszinteség hiányánál a halál áll be, a másik végletnél, az abszolút őszinteségnél, és a hazugság hiányánál pedig egy abszolút állapot áll be, ott van egy megvilágosodás, megszabadulás az illetőnek. Hiszen abban a pillanatban, ha valaki teljesen őszinte tud lenni, abban a pillanatban mindent belát, mindent bevall, és már a végére jut, akár mennyi volt is még az útja, egy pillanat alatt a végére jut, hiszen van egy képessége, amivel abban a pillanatban fel tudja dolgozni a maradék tudattartalmat, ami addig a tévképzete volt önmagáról.

Leírásokban, amelyek ilyen abszolút képességekről szólnak, található az az információ, hogy a torokcsakrának a teljes nyitottsága több ilyen abszolút képességet hoz. Az illető olyankor tud rímekben beszélni, bármit vers formájában meg tud fogalmazni gondolkodás nélkül, egyszerűen ilyen harmonikusan jön ki a szájából a beszéd. A kommunikáció csúcsát képes képviselni. A másik, az igazmondás, hogy hazugságot nem tűr el a jelenléte, mások sem képesek a jelenlétében hazudni, hiszen mások is érzik azt, hogy itt egy akkora őszinteségi erő, olyan tisztaság van jelen, hogy nem tudom megtenni, hogy hazudjak, mert érzem, abban a pillanatban lelepleződnék. Szenteknek, akiknek ennyire nyitva van a torokcsakrájuk, ezt hozták. Pontosan ezért, akik nem voltak hajlandóak alávetni ennek magukat, elviselni ezt az őszinteséget, ők saját maguk nem viselték el az őszinteség magasabb fokát, mint ahol tartottak, azok egyszerűen elkerülték az ilyen szenteket, vagy próbálták megölni. Attól függ, hogy az egójuk mire jutott, milyen következtetésre, hogy mit lehet az ilyen problémával kezdeni, meg nyilván, hogy milyen veszteni valójuk volt. Ez az egyik megnyilvánulása ennek, hogy nem lehet a jelenlétükben hazudni, a másik pedig, hogy ők maguk sem képesek már a hazugságra. Ennek egyfajta ilyen visszafelé értelmezés, de mindamellett igaz, hogy azt mondják az ilyen emberről, hogy amit mond, az a szó az igazzá válik, az megvalósul. Mivel nem képes olyat mondani, ami nem igaz, így teljesen mindegy, hogy mit mond – legalább is a mi szemszögünkből - az biztos, hogy úgy van. Ezért azt tapasztalták, hogy ha az ilyen életű mondott valamit a jövőről, a kívülálló ember azt úgy érezte, hogy azért történt meg az a dolog, mert ő azt mondta. Látszólag a szavai testet öltenek. Azt gondolom, hogy ez csak egy tévképzet az átlagember szemszögéből. Inkább arról van szó, hogy az ilyen igazmondó ember az egyszerűen annyira tudja az igazságot, annyira tisztán folyik át rajta, hogy képes megmondani azt, hogy mi lesz. Azokból a dolgokból, ami már el van döntve, hogy hogyan lesz a jövőben, ő azt tisztán ki tudja fejezni, benne már kétség nem jelenhet meg, legalább is a torokcsakráján keresztül az nem tud átfolyni. Inkább ilyesmi jellege van. Hogy juthatunk el mi ide? Ez a kulcskérdés…

Egy gyerek nagyon jó példa szokott lenni. A gyerekek nagyon szabad szájúak, elég őszinték. A felnőttek néha nevetnek rajta, néha kellemetlenül érzik magukat. Pont az este láttam valami filmben, hogy mondta egy gyerek, keresett valakit, és mondta a bolti eladónak, hogy akit keres, az az anyukája, és épp olyan öreg, mint ön, és pont ilyen ráncos. Erre a bolti eladónő kizavarta, hogy micsoda szemtelen gyerek. Pedig csak igazat mondott. Erre mondjuk azt, hogy fáj az igazság. Talán itt van elásva a legfontosabb része, hogy azokat a dolgokat nem merjük bevallani, amik fájdalommal járnak. Ezt a fájdalmat próbálja a személyiség állandóan elkerülni. Ha nem okozna problémát a fájdalom, ha mernénk mindent vállalni, ami az őszinteséggel együtt jár, ami annak a következménye, akkor tulajdonképpen nem lenne miért hazudnunk. Fájdalommal jár az, ha őszinték vagyunk, és emiatt elvesztünk valakit, vagy valamit. Elveszítjük akár a saját illúziónkat valamiről, létünkről. Sok ember a saját életének a hazugságait, a saját élete szennyét, vagy az, hogy kudarcos az élete, nem meri, nem tudja látni, nem akarja bevallani. Pedig ha őszintén megvizsgálnánk, akkor látnánk, hogy bizony sokunk élete elég gyatra, ahhoz képest, mint amit terveztünk, amire vágyunk, aminek tartjuk, vagy látni szeretnénk az életünket. Vannak szép elképzeléseink, és ehhez képest kevés a megvalósultság. Ilyennek a belátása, hogy az ember elveszítse ezeket az életben tartó illúzióikat, hogy minek örüljek, ha nem ezeknek a kis illúzióknak. Az ilyen nehéz lépés, de egyszer mindenkinél megérik a helyzet, hogy neki kezd ennek.
Merhetünk-e teljesen őszinték lenni egy kapcsolatban? Igen. Attól függ, hogy mit vagyunk hajlandóak elveszíteni benne. Azt javasoltam ma, de a múltban nem mindig így csináltam, hogy hosszú távon – tapasztalatom – megéri őszintének lenni. Rövidtávon veszteséggel jár. Elveszítünk minden olyan dolgot, ami eddig is hazugságon alapult, viszont olyan, mint hogyha kitisztulna a környezet. Egy ablakpucoláshoz hasonlíthatnánk. Ha a háznak az összes ablakát megtisztítjuk, akkor ugyan látjuk azt, hogy mi van kint, de nem látjuk az odaragadt légy kakit, tehát valami veszteség biztos, hogy fog érni. Úgy gondolom, azok a kapcsolatok, nem csak emberi, hanem bármilyen kapcsolat, bármilyen illúzió, ami elveszhet az őszinteséggel, azt ha el bírjuk engedni, a kötődésünket fel tudjuk oldani, akkor fogjuk, merjük meglátni azt, hogy veszhet, hogy annyira nem is értékes. Pontosan a kötődés, ami köt hozzá, hogy nem is akarjuk megkockáztatni ezt az őszinteséget, hiszen úgy gondoljuk, ha elveszítjük, ha elmegy az a dolog, kapcsolat, élethelyzet, szituáció, bármi, akkor az nagy veszteség számunkra. Lehet itt egy olyan gondolati segítség, hogy az, amire igazán szükségem van, ami tényleg fontos az életemben, akár jó, akár rossz, tehát rossz dolgok is lehetnek nagyon fontosak, hogy megtörténjenek velem, hogy tapasztaljam. Az, ami fontos nekem, azt nem fogom tudni lerázni, azt nem tudom kikerülni az életben. Igazából lehetne egy ilyen veszett őszinteséggel dolgozni, aminél az elején nagy lenne a hullás, egy csomó dolog kiborulna az életből, de utána egyre kevesebb, és várhatóan csak olyan dolgok érnének el hozzánk – hiszen ez az őszinteség, mint egy szűrő, úgy működik -, csak azt engedné be az életembe, ami igaz. Mondjuk úgy, egy hazug embert hazug emberek, hazug helyzetek vesznek körül, egy őszintét, ugyan így, őszinteség vesz körül. Ez mindig visszatükröződik. Ha az a problémánk, hogy valaki hazug a környezetünkben, nem őszinte, akkor egyszerűen csak arra kell gondolnunk, hogy vajon én miben nem vagyok őszinte, mire hasonlít ez, amit üzen ez helyzet, ez az ember? Akkor már egyből látni, hogy belül mi a hasonló probléma.

Végzünk egy gyakorlatot az őszinteségi szint növelésére, ami abból áll, hogy mondjuk, van a lelkünk, és vannak a tudattartalmak, amelyek beborítják a lelkünket, amik miatt a figyelmünk, ami látszólag kívülről néz, nem látja, hogy ki vagyok én, ki vagyok belül igazából, hanem látja ezeket a tudattartalmakat, és azt mondja, én ez a személyiség vagyok.

Pláne a felszíni réteg. Ez az, amit látok. Ebből egy darabot látok, azt mondom, ezt hajlandó vagyok bevállalni, egy pici negatív van. Itt meg van a sok negatív, meg pozitív, meg esetleg, már túl sok jót nem vagyok hajlandó belátni, vagy nyilván a negatívra reagál így leginkább az ember, hogy nem akarja azt látni. Az őszinteségi szint egy ilyen esetben van egy fokon, és ami e fölé esik, azt hajlandó vagyok észrevenni, és befogadni a szívembe, azt átengedem a torokcsakrán. Ebben a gyakorlatban azt tesszük: rákérdezünk arra, hogy hol van bennem az őszinteség, mekkora ennek a mértéke? Válaszképpen előfordulhat, hogy valami számot, vagy értéket kapok, de kicsi a valószínűsége. Inkább egy érzetet ad, úgy érzi az ember, hogy mennyire őszinte. Ez is kiváló válasz, megfelelő arra, hogy dolgozzunk ezzel az érzéssel. Hiszen ez valóban egy érzés, az őszinteség, egy érzetet ad. Elkezdjük ezt az érzetet növelni, elkezdjük fokozni, mélyítjük az őszinteségünket. Itt most nem fogunk nagyon mélyre menni, de az a lényeg, ha 1-2 rétegnyit, 1-2 lépésnyit fokozzuk az őszinteségünket, akkor több dolog fog beleesni, kibukni a mélyebb őszinteségtől. Akkor azok a dolgok, amikkel eddig nem tudtunk foglalkozni, mert a hazugságunk eddig eltakarta, napvilágra kerülnek, a felszínre jönnek. Onnantól azzal, ha akarunk, ha nem, szembesülni kell. Ez tulajdonképpen az a határ, amennyit hajlandóak voltunk eddig meglátni, és egyszerűen kitoljuk a határt.

Nem szabad egyszerre túl sokat mélyíteni az őszinteséget, mert egy ilyen 2-5%-os fokozása is már nagyon nagy dolgokat felhajt. Nem bírunk annyi mindent befogadni, amennyi ilyen során kibukik. Gondoljunk bele, hogy egy problémás helyzetben, egy konfliktusnál, hogyha az, akivel bajunk van, nem vitában meríti ki a problémát, hanem azt mondja, üljünk le, és beszéljük meg, és őszintén kifejti ő is, meg mi is, ami történt, amit érzünk, mindent. Már egy ilyennél is, holott csak egy témáról van szó, és abban az egy témában fokozottabban őszinték vagyunk, már itt kiderülhetnek olyan dolgok, olyan szavak, mondatok elhangoznak, amik fájnak, ami után úgy érezzük, hogy hú, ez egy kemény beszélgetés volt. Túl őszinte volt ahhoz képest, amit eddig megszoktam. Ennél a gyakorlatnál pedig nem egy témában mélyítjük – legalábbis eddig én így csináltam, de meg lehet ezt is csinálni -, hanem az egész őszinteségi szintemet növelem, mélyítem, így az minden életterületemre ki fog hatni. Abban a pillanatban, hogy megcsinálom ezt a gyakorlatot, egy csomó új információ derül ki órákon belül, vagy 1-2 napon belül, és érezhető a változás, ezek úgy rendesen megmozgatják az embert.
Tulajdonképpen nem kell önismereti tréningre járni, az ember hetente bedob egy ilyen gyakorlatot, és van mivel foglalkozni egy egész hétig, sőt néha azt mondja, kér még egy hónap szabit, mert annyira megterheli. Én azt javaslom, hogy ezt a típusú gyakorlatot egy 5% növelésig csináljuk csak. Volt, mikor még a kísérletezés fázisában jóval többel növeltem. Ott a meditációban már éreztem, volt egy olyan határ, mikor olyan érzésem volt, hogy most mindjárt szétszakad a szívem, de egy ilyen jóval erősebb feszítő érzés, mint mondjuk a szívcsakra nyitásoknál tapasztaltunk korábban, akkora terhelés volt. Visszavettem abból az őszinteségből és akkor úgy el is múlt, de nem kell eddig a határig sem elmenni, még ez is sok. Ugyanis az van, hogy amikor végezzük a nyitást, ez akár igaz más csakráknak a nyitására is, vagy más ilyen képességek fokozására is, ott helyben még nem csapódik le a teljes hatása, hiszen akkor még arra a képességre figyelünk, hanem ami információáramlás utána beindul, az az utána következő 2-3 napban mutatkozik meg, hogy igazából mekkora az ereje. Ezért van, hogy van olyan gyakorlat, amit óvatosan kell kezelni, hogy nehogy mentális probláma származzon belőle. Ezek ilyen erőteljes önismereti gyakorlatok, de pont annak való, aki meri intenzívre venni ezt a folyamatot.
Vannak ilyen információ betöltő gyakorlatok, amikor valamilyen tudással betöltöm magam. Annál is, mikor töltögeti az ember magát, á, még bírom, még jöhet, de aztán 1-2 nap múlva érzi, hogy nagy nyomás van bent, majd szétszakad a feje, vagy túl sok dolog változik annak kapcsán az életében. Ezekre azért vigyázni kell, mert van egyfajta teherbírása a személyiségnek, hogy meddig bír egységben lenni, egy összeállt jelleget mutatni, és ha túlterheljük, akkor felborul. Bár az a végső cél, hogy a személyiség megbukjon, de oda úgy kellene eljutni, hogy nem út közben felborulok, mert abból még megmaradnak a személyiségdarabokkal való azonosulásaim, csak azok már nem képesek irányítani az életemet, például azt, hogy teljesen megszabaduljak minden darabtól. Ez ahhoz hasonló, hogy egy házat le kell bontani, de nem úgy, hogy a bontó-munkások ott vannak az épületben, és akkor robbantják fel a házat, mert akkor meghalnak, nem lesz, aki elhordja. Ugyan így, egy őrült, aki megőrül az ilyen jellegű gyakorlatoktól, vagy nem csak gyakorlattól, hanem túl hirtelen felismeri, vagy nagy változás is kihozhat az emberben egy ilyen elmeborulást. Ezeknél is az van, hogy félig őrült, félig megvilágosodott jellege van az illetőnek, mert nincs már jelen a személyiség úgy, mint irányító, nem tud összeállni. Mégis, a személyiségdarabok még jelen vannak, a lélek még nem engedte el igazából. Nem látta be, nem jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy ez nem én vagyok. Ahhoz végig kellett volna menni 1-1 énképen, hogy meglássa, hogy az én vagyok, elfogadja, és utána belátja, hogy az mégsem én vagyok. Ha ezen a folyamaton nem megy végig, akkor ezek a személyiségdarabok ott lebegnek az illető körül, az energetikai terében. Ezért van az, hogy az ilyen elmeborult emberek akárpercenként váltogatják a stílust, az akaratukat. Nincs egy egybefolyása, egy irányítása, egy ilyen káosz érződik belőle, mert hol ez, hol az jut szóhoz ebből a sok-sok kis darabkából, amiből összeáll a személyiség. Ezt el kellene kerülni.